Hosszú idő telt már el a legutóbbi bejegyzésem óta - és a legutóbbi Árvácska látogatásom óta. Éreztem, hogy hiányzik az izgatott csaholás, a fárasztó vagy épp lelket nyugtató séták, de nem tudtam, mennyire, míg a kapuhoz nem értem. Eleinte viszonylag csend volt, furcsálltam is. Majd rákezdett egy kutya, és onnantól nem volt megállás, a szívem már a torkomban zakatolt. Olyan volt, mint mikor egy rég nem látott kedvesedhez igyekszel: nem tudod, emlékszik e még rád, hogy ugyanúgy értitek e egymást, mint azelőtt, de mégis izgatottan várod, miben változott az évek alatt. A kapun belépve teljesen ismeretlen arcok fogadtak, ami az embereket illeti. A kutyák közül kapásból ötöt felismertem első pillantásra. Tartottam kicsit tőle, hogy el kell magyaráznom, ki vagyok és miért jöttem, de aztán megpillantottam a kennelsor végén azt az arcot, amire vártam. Egyik legkedvencebb gondozóm éppen a szakálláról söpörgette a morzsákat, hiszen jó szokásomhoz híven étkezés közben pattantam elé (bocsi, Csaba, hogy folyton megzavarlak :D ), és ő máris tudta, mit szeretnék, indult is a kedvencemért, Rambóért. 

Rambóval három éve ismerkedtem meg a menhelyen, és néhány séta alatt teljesen elvarázsolt. Akkoriban majdnem minden szabad délelőttömet a menhelyen töltöttem, és nem telt el úgy nap, hogy ne sétáltunk volna egyet. Van vele közös képem napsütésben, hóesésben, őszi falevelekben. Ez nekem mind kedves emlék, és szeretettel gondolok rájuk, azonban szomorúvá is tesznek. Rambó immár nyolcadik életévét tapossa, annak idején a saját gazdája adta le a menhelyen. Korábban egy láncról nézte az évszakok váltakozását, így az első hónapokban bizonytalan és bizalmatlan volt az emberekkel. Nem hittem, hogy két év után emlékezni fog rám, hiszen szerencsére rengetegen járnak az Árvácskába sétáltatni, de kellemesen csalódtam: alig tudtam visszafogni a kis fickót az örömugrálása közben, na meg persze saját magamat, hogy ne boruljak sírva a nyakába, hogy ismét láthatom, és milyen jól néz ki, de az istenért nem kell még senkinek? Kíváncsi vagy, milyen Rambó, nyolc évesen, több, mint három menhelyen töltött év után? Nos, ilyen. Jóképű, fiatalos, energikus - és csupa szeretet.

Kajlagyerekkel sajnos a késői érkezés miatt nem tudtam túl sok időt tölteni, de legközelebb profi modell fotókat hozok róla.

A következő hihetetlen találkozásom Sumákkal volt. A kennelsoron sétálva elsőre meg sem ismertem. Ez a szertelen kiskölyök két évvel ezelőtt még velem fedezte fel a világot. Elkísértem élete első tétova lépésein a "vadonban", élete első napsütésben héderelésén, és az első havazást is közös sétával ünnepeltük. Két éve ezt a szelfit készítettük, boldogságban, napsütésben az akkor még apró kölyökkel:

Most pedig Sumák már kész felnőtt, és annak ellenére, hogy egész gyermekkorát egy menhelyen töltötte, életvidám, kedves, ugyanolyan bújós, és ugyanolyan kis raptor, mint annak idején - csak picit nyurgább már.

Az Árvácskában még nem találkoztam depressziós kutyával, és ez kétségtelenül az ott dolgozók, a gondozók érdeme, hiszen az alapvető szükségleteik mellett mindig szánnak időt arra is, hogy a kutyák ne csak ételt és italt, de szeretetet, figyelmet, kedveskedést, egy kis darab családot is kapjanak nap mint nap. Le a kalappal előttetek!

Szombaton Rambó mellé beszambázott a szívembe Petike is, akivel most találkoztam először. Peti végtelenül nyugodtan bandukolt mellettem, annak ellenére, hogy fiatal és energikus. Kedves arcával többször is kérdőn nézett fel rám, mintha csak azt kérdezgetné: "Akkor..most hazaviszel..ugye?". Remélte, vágyott rá, hogy valaki végre vigye haza. Peti borzasztóan embercentrikus. Ha elmentem tőle öt lépésre, nem leült és várt, hanem jött utánam, és a lábam mellett állt, várva, hogy induljunk tovább. Fülei belelapultak a fejébe, úgy koncentrált arra, hogy jókutya legyen, hogy meg legyek vele elégedve. Drága Petikém, annak, aki egyszer téged fog akarni, nem ezen fog múlni. Az, akit neked teremtett a sors, ugyanúgy azonnal a szívébe fog zárni, mint én, amikor meglát majd, és amikor először átkarolja a nyakad, míg te a nagy bucó fejedet a vállára hajtod. Az a valaki, aki egyszer a gazdád lesz, akkor is szeretni fog téged, ha épp egy kicsit nem vagy jó kutya. Csak kutya. Csak Peti.

Remélem, ezeket a sorokat olvasva ott vagy valahol Te, aki ezeknek a kedves mancsosoknak lettél teremtve. Bármelyikük is ragadta meg a figyelmed, kérlek, hogy menj el hozzájuk. Látogasd meg őket, tölts el velük csak egyetlen órát, és meglátod, mennyi mindent kapsz általuk. Talán haza is viszed valamelyiküket. Nagyon boldog lennék.

Azoknak, akik azért nem látogatnak el egy menhelyre, mert féltik a saját lelki állapotukat, akik sajnálnák otthagyni a kutyákat, azt javaslom, tegyenek egy kivételt az Árvácskával. Itt minden mentett boldogan csaholva rohan vissza a kenneljébe, a kenneltársával együtt töltött sétáról, örömmel ugrik a gondozók és sétáltatók nyakába és boldogan pihen a frissen lehűtött betonon, elégedetten az aznapi élményektől. Előfordulhat, hogy egyik-másik könyörgőn néz rád, a mancsát a kezedbe adja, vagy szinte belebújik a hasadba, elköszönés gyanánt - de ezek inkább boldog percek, mintsem szomorúak. Gyere velünk sétálni legközelebb!