Az önkéntességről
Ami miatt elkezdem ezt a blogot, egy emlék. Az első önkéntes napom emléke. Még javában tél volt, hideg, csípős reggel. Rétegesen felöltöztem "játszósba". Nulla életkedvvel slattyogtam végig a menhelyre vezető úton. Próbáltam magamhoz térni. A telephez közeledve úgy lettem egyre éberebb, ahogy a csaholás erősödött. Ahhoz, hogy pórázat vegyek a kezembe, végig kellett sétálnom az első két kennelsor között. Ekkora hangzavart még életemben nem hallottam. Minden bentlakó izgatott lett a séta gondolatától. Amint megfordultam, síri csend lett. Több tíz várakozó szempár könyörgött némán, válasszam őt, vigyem haza, vagy csak egy kicsit ki, az erdőbe, a patakhoz.. Első kiszemeltem egy középtermetű kan volt, a számomra oly kedves bull terrier. Egyenes, kos fejével csak támasztotta a rácsot és nézett bambán kifelé. A gondozók a lelkemre kötötték, hogy ne engedjem össze más kutyákkal, mert támadólag lép fel velük szemben, így kettesben indultunk el a menhely körüli kis erdőben. Kiszemeltemben hatalmas le nem vezetett energia tombolt, mindenre kíváncsi volt, legszívesebben futott, rohant volna az ismeretlenbe. Két kör kocogás után kissé nyugodtabbá vált, elkezdett odafigyelni arra, hogy van vele valaki. Felnézett, ha a nevén szólítottam, az enyémhez igazította lépteit, mikor visszafelé ballagtunk. Mikor elértük a kennelsort, lassított. Leültem hát az egyik padra, ő pedig két mellső mancsával a combomon támaszkodott. Így beszélgettünk néhány percet szavak nélkül, miközben simogattam, vagy épp ő fúrta a fejét az oldalamhoz. Amikor lejárt az időnk, visszakísértem a helyére, levettem róla a pórázt és becsuktam magam mögött a rácsot. Mikor visszanéztem, már nem csak állt ott, bambán kifelé meredve. Farokcsóválva, terpeszben állva, hatalmas kutyavigyorral adta tudtomra, amit már egyébként is sejtettem: találkozunk még.
